Nem volt az olyan túl régen, amikor a Kárpát-medence négy szegletében talán kicsivel több szó esett az első világháborúról. Centenáriumi emlékidézéseken ütöttük fel történelmünk és hadtörténetünk százegynéhány éves lapjait, idéztük fel Trianon, a világégés következményeit. A napokban egy „csendes évfordulón”, a 110 évvel ezelőtti limanovai győzelemre emlékeztünk, amikor is a monarchia csapatai, köztük a magyar bakák, lóról leszállt huszárok véres küzdelemben megállították az „orosz gőzhengert”. Akkor 1914 novemberét-decemberét írták. 

Most, egy másik „csendes évfordulón”, vitéz báró uzsoki Szurmay Sándor, a Monarchia legismertebb magyar hadvezére, egykori honvédelmi miniszter, alakulatunk névadójának 164. születésnapja (december 19.) alkalmából idézzük fel ama limanovai ütközet néhány mozzanatát. 
Limanova, a Krakkótól nem messze fekvő kisváros, és környéke az orosz „gőzhenger”, a cári erők magyar területre irányuló támadásának megállítása miatt kapott kiemelt katonai jelentőséget az első világháború első őszén-telén. 
Julier Ferenc katonai szakíró egyik hadtudományi kötetében írta: „… válságos helyzetben virradt fel a csatadöntés napja: a december 11-e. Ezen a napon a seregcsoport az egész vonalon védekezett. Most már csak Hadfy altábornagy gyaloghadosztályának Tymbark-ra előző nap beérkezett és Slopnice-re vonult végdandára (a Molnár honvéddandár), valamint Szurmay hadteste dönthette el támadásával a csatát.” 
A történetet Molnár Ferenc haditudósítói sorai folytatják. „A huszárokra úgyis nagy szükség volt. Limanowa mellett a hadvezetőség hirtelen csinálta a védővonalat, amelyet tartani kellett mindhalálig, amig Artz tábornok meg nem érkezik. Már akkor egymás után kapaszkodtak fel ide Tymbark felé Artz tábornok vonatai, jöttek már Hadfy kassai honvédei, a Molnár-honvédek, a Daubner-honvédek, már a galíciai völgyekben szuszogtak velük a vonatok, de még messze voltak. A szomszédban Roth tábornok nagyszerűen tartotta magát, Szurmay tábornok egyenesen a budai íróasztal mellől rohanvást jött seregével Magyarország felől, már minden meg volt szervezve, már szorult a gyűrű az orosz körül ‒ csak, az Istenért, ezt a szegény Limanowát tartsátok az utolsó emberig, hogy itt keresztül ne jöjjön az orosz.
A vezérkar egy kis vonalat húzott a térképen Limanowa mellett, ez volt az élet és halál vékony kis vonala, ebbe a vonalba feküdt bele mindenki, aki a környéken volt: Nádasdy-huszár, tízes huszár, jász-kun huszár, szegedi honvédhuszár, néhány gyönge gyalogos formáció, egy csomó pionír, egy csomó katonai munkás…” 

                                                                       

(A Nádasdy huszársírhely fotója a Vasárnapi Ujság korabeli számából, Szurmay Sándor portréja a hadvezér harctéri vezérkari főnöke, Szakall Kálmán vezérkari testületbeli ezredes Uzsok hősei 1914 című könyvéből való.)

 

Egészítse ezt ki Julier kötetének előszava: „A Limanowa-i csatatéren magyar vezetés és magyar hősiesség győzedelmeskedik. A hadászati teljes győzelmet a Szurmay magyar hadtest aratja, amely a Duklai horpadás felöl nyomul elő, és az oroszok hátába gyakorolt nyomással azokat észak felé szorítja el.” 

Egészítse ki mindezt Szurmay Sándor memoárja: „Bár mint a 38. hadosztály kinevezett parancsnoka mentem 1914. november 24-én a frontra, egy napig sem voltam ezen hadosztály parancsnoka. Első naptól kezdve mint az Ungvölgyi hadseregcsoportot december 6-áig, majd pedig december 8-tól a Bártfa‒Neusandez‒Gromnik‒Tuchow vidékén működő, hadtest erejű csoport parancsnoka működtem. Kétségtelen, hogy oly sokoldalú, változatos és nehéz munkája, aránylag ilyen rövid idő alatt, mint nekem, igen kevés magasabb parancsnoknak jutott osztályrészül a nagy háborúban. Különösen kiemelendő e tekintetben az 1914. november 25. és december 12. közé eső alig három hét.” 

 

Szerző:
M. Tóth György, a Magyar Honvéd magazin ny. olvasószerkesztője