gyerekek

Csütörtök délután van, amikor becsöngetünk abba az óbudai társasházba, ahol Sturm Áron lakik. Riportalanyunk nemrégiben ünnepelte tizedik születésnapját, és minden bizonnyal olyan az élete, mint a korosztályából a legtöbbeknek: az általános iskola mellett különórákra jár, amelyek közül a zeneóra a legkedvesebb tanításon kívüli elfoglaltsága és ha teheti, családjával, barátaival tölti a szabadidejét. Egy valamiben azonban biztosan különbözik az átlagos kamaszkorba lépőktől: rajong a katonazenéért.

„Két és fél éves voltam, amikor anyáék kivittek a Kossuth térre, október 23-án, és utána már mindig kértem, hogy menjünk ki, mert nagyon tetszett, amit ott láttam” – mondja Áron, mialatt édesanyja, Sturm-Czintula Krisztina kényelmesen odatelepszik fia mellé a világos nappali kanapéjára. „Nem volt semmi tudatosság benne” – jelenti ki az édesanya arról, hogy férjével együtt miért vitték el a kisfiút a Parlament elé. „Igazából csak egy ünnepet szerettünk volna megnézni. Gyerekkoromban mi is rengeteget jártunk ki, akkor ez sok családnak program volt. Talán még most is az” – folytatja.

„Hát, annyira nem emlékszem már rá, de szerintem jó volt, mert különben akkor nem járnánk még mindig katonazenekari rendezvényekre” – veszi vissza a szót az Aquincum Angol-Magyar Két Tanítási Nyelvű Általános Iskola diákja, akit a katonazene műfajjal kapcsolatos legkorábbi élményeiről kérdezünk. Habozik, amikor arról érdeklődünk, hogy miként épültek fel azok a szintek, amelyek a kezdeti fázistól a jelenlegi állapothoz vezettek, hogyan alakult ki benne a rajongás a menetdalok, a katonanóták iránt. „Március tizenötödikén megkértem anyáékat, hogy akkor is menjünk ki, mert nagyon tetszett a parlamenti ünnepség. Elvittek, az is nagyon fantasztikus volt!” – sorolja. „Talán még volt egy-két alkalom, aztán megtudtuk, hogy a zászlófelvonások után másnap ugyanúgy van zászlólevonás, ami szintén ünnepélyes, így aztán oda is elkezdtünk járni.”

Áron udvariasan és őszintén válaszol a kérdéseinkre. Megnyilatkozásai többnyire rövidek, érződik rajtuk a szándék a pontosságra. Az eddigi élete majdnem felét úgy élte le, hogy már több nyilvános rendezvényen szerepelt katonazenekarral együtt: 2019-ben a Szolnoki Regionális Katonazenekari Fesztivál záróprodukciójában beszállhatott a vezénylésbe, az MH vitéz Szurmay Sándor Budapest Helyőrség Dandár Központi Zenekara pedig korábban születésnapi szerenádot adott neki az Óbudai Mesevilág Óvodában, de a katonai sajtó idén is beszámolt arról, hogy több különböző ünnepélyes zászlófel- és levonáson is jelen volt. „Mostanában a legnagyobb élményt az jelentette, hogy nemrég az egyik szombaton kint voltunk a Bazilikánál, ahol a Magyar Honvédség katonazenekari fesztivál tartott, másnap pedig a Városligetben jártunk, ahol szintén hallhattam a katonazenészeket, akik a honvédelem napja alkalmából felléptek” – meséli.

Nem tudjuk magunkban tartani a kérdést, hogy mit szerethet igazán a katonazenében egy harmadikos, aki valóban számtalan bemutatón, szabad- és zártéri előadáson, hangversenyen figyeli-hallgatja-élvezi a katonamuzsikusok produkcióját. Áron századmásodpercnyi töprengés után azt mondja, hogy emlékei szerint a szakalaki bemutatók – az úgynevezett „gyep-showk” – mindig lenyűgözték.

„A Szent István-bazilika előtt például nagyon jó volt a mostani alaki bemutató, azt mindig szeretem, de szerintem aznap a szolnokiaké volt a legjobb produkció, mert ott volt egy kis történet is. Egyszer elmentünk Szolnokra, a RepTárba, az ottani repülőmúzeumba és pont akkor volt náluk fesztivál. Megismerkedhettünk az egyik zenésszel, azóta már nagyon sokszor beállhattam közéjük, kicsit karmester lehettem. Barátság is kialakult köztünk, amit nagyon sokra tartok, de ettől függetlenül is azt mondom: az övék volt a legjobb fellépés. Egyébként csak ők kaptak ujjongást a végén, a kiemelésnél” – értékeli a honvédelem napi katonazenekari fesztiválon szerzett benyomásait a katonazenekarok legnagyobb és egyben legkisebb rajongója, akinek Rixer Krisztián, az MH Szentendre Helyőrség Katonazenekar vezetője még a tamburbotját is odaajándékozta.